Főoldal
Hatóanyagok
Készítmények
Formulálás
Dokumentumok
Kereső
Bejelentkezés
HATÓANYAGOK

Javallatok:
Az intravénás vankomicin az alábbi súlyos fertőzésekben javallott, amelyeket olyan vankomicinre érzékeny Gram‑pozitív baktériumok idéznek elő, amelyek egyéb antibiotikumokkal, pl. penicillinekkel és cefalosporinokkal nem kezelhetők, vagy nem reagálnak vagy rezisztensek ezekkel szemben (lásd 5.1 pont). endocarditis csontfertőzések (osteomyelitis) pneumonia lágyrész fertőzések Az endocarditist – amennyiben mód van rá –, vankomicin és egy másik antibakteriális készítmény kombinációjával kell kezelni. A vankomicin perioperatív profilaxisként adható bakteriális endocarditis fokozott kockázata esetén nagyobb sebészeti beavatkozásoknál (pl. szív-, illetve érrendszeri beavatkozások stb.), és azoknak a betegeknek, akik nem tolerálják a béta‑laktám antibiotikumokat. Tekintetbe kell venni az antibiotikumok megfelelő alkalmazására vonatkozó hivatalos útmutatásokat.

Ellenjavallatok:
A készítmény hatóanyagával szembeni túlérzékenység.

Adagolás:
Intravénás alkalmazás (infúzió) normál vesefunkciójú betegeknek Felnőttek és 12 év feletti gyermekek: A javasolt napi intravénás dózis 2000 mg, amit 6 óránként 500 mg, vagy 12 óránként 1000 mg dózisban kell beadni, vagy másképpen kifejezve: 30-40 mg/ttkg/nap napi 2-4 részre elosztva. Bakteriális endocarditisben az általánosan elfogadott adagolási séma 12 óránként 1000 mg vankomicin intravénásan 4 héten keresztül, vagy monoterápiában vagy egyéb antibiotikumokkal (gentamicin és rifampicin, gentamicin, sztreptomicin) kombinálva. Enterococcus okozta endocarditis esetén javasolt a vankomicint 6 héten keresztül aminoglikozidokkal kombinálva adni. A nemzeti előírásokat be kell tartani. Gyermekek: Gyermekek 1 hónapos és 12 éves kor között: A szokásos intravénás dózis 10 mg/ttkg 6 óránként adva (a teljes napi dózis 40 mg/ttkg). Minden egyes dózist legalább 60 perc alatt kell beadni. Újszülött csecsemők (időre születettek): 0-7 napos korban: 15 mg/ttkg kezdő dózis javasolt, amit 12 óránként 10 mg/ttkg dózis kövessen. 7-30 napos korban: 15 mg/ttkg kezdő dózis javasolt, amit 8 óránként 10 mg/ttkg dózis kövessen. Minden egyes adagot legalább 60 perc alatt kell beadni. Ezeknél a betegeknél indokolt lehet a szérum vankomicinszint szoros monitorozása. Terhesség: A beszámolók szerint terhes betegeknél jelentősen megemelt dózisok válhatnak szükségessé a terápiás szérumkoncentrációk eléréséhez (lásd 4.6 pont). Idősebbek: A csökkenő veseműködés miatt a vártnál nagyobb dóziscsökkentés válhat szükségessé (lásd alább). Elhízott betegek: Szükségessé válhat a szokásos napi adag módosítása. Májelégtelenségben szenvedő betegek: Nincs arra vonatkozó adat, hogy a májelégtelenségben szenvedő betegeknél a dózist csökkenteni kellene. Károsodott veseműködésű betegek: Károsodott veseműködésű betegeknél a dózist úgy kell beállítani, hogy elkerülhető legyen a toxikus szérumszint. Koraszülötteknél és időseknél a csökkent veseműködés miatt a vártnál nagyobb dóziscsökkentés válhat szükségessé. Ezeknél a betegeknél a vankomicin akkumulációja miatt – főleg tartós kezelés esetén – a szérumszinteket rendszeresen monitorozni kell. A vankomicin szérumkoncentrációi mikrobiológiai, radioimmunoassay (RIA), fluorescence polarization immunoassay (FPIA), fluoroimmunoassay (FIA) vizsgálattal vagy nagynyomású folyadék-kromatográfiával határozhatók meg. A nomogram nem alkalmazható dialízis kezelésben részesülő, funkcionálisan veseműködés nélküli betegeknél. Ilyen betegeknél a terápiás szérumszintek azonnali eléréséig a telítő adag legalább 15 mg/ttkg legyen, amely az állandó 1,9 mg/ttkg/24 óra szérumszint fenntartásához szükséges. Mivel a jelentős vesekárosodásban szenvedő betegeknél a 250 mg‑1 g egyéni fenntartó adagok alkalmazhatók, a dózisokat a napi adagolás helyett több napra elosztott dózisban lehet beadni. Anuriában 7‑10 naponként 1 g dózis javasolt. Amennyiben a szérum kreatininszint ismert, a következő képletet lehet alkalmazni a kreatinin‑clearance kiszámításához: Férfiak: Testtömeg (kg) x 140 - életkor (években) 72 x szérum kreatininszint (mg/100 ml) Nők: a fenti képlet alapján számolt érték 0,85‑szorosa. A gyógyszer alkalmazására vonatkozó utasításokat lásd a 6.6 pontban. A vankomicin szérumkoncentrációinak monitorozása A vankomicin szérumkoncentrációját a kezelés második napján, közvetlenül a következő dózis beadása előtt, és egy órával az infúzió beadása után kell ellenőrizni. A vankomicin terápiás vérszintje egy órával az infúzió beadása után 30-40 mg/l (legfeljebb 50 mg/l) legyen. A minimális vérszint értéke (közvetlenül a következő kezelés előtt) 5-10 mg/l legyen. A koncentrációkat normális esetben hetente 2-3-szor kell ellenőrizni.

Mellékhatások:
Az egyes gyakorisági csoportokon belül a mellékhatások csökkenő súlyosság szerint kerülnek felsorolásra. A mellékhatások besorolása a következő meghatározáson alapszik: nagyon gyakori (≥ 1/10); gyakori (≥ 1/100‑< 1/10); nem gyakori (≥ 1/1000‑< 1/100); ritka (≥ 1/10 000‑< 1/1000); nagyon ritka (< 1/10 000), nem ismert gyakoriságú (a rendelkezésre álló adatokból nem állapítható meg). Intravénás infúzió A vankomicin túlságosan gyors infúziója közben jelentkező leggyakoribb mellékhatások a phlebitis és a pseudo‑allergiás reakciók. Vérképzőszervi és nyirokrendszeri betegségek és tünetek Ritka: thrombocytopenia, neutropenia, agranulocytosis, eosinophilia. Immunrendszeri betegségek és tünetek Ritka: anafilaxiás reakciók, túlérzékenységi reakciók. A fül és az egyensúly-érzékelő szerv betegségei és tünetei Nem gyakori: átmeneti vagy tartós hallásvesztés. Ritka: tinnitus, szédülés. Szívbetegségek és a szívvel kapcsolatos tünetek Nagyon ritka: szívmegállás. Érbetegségek és tünetek Gyakori: vérnyomáscsökkenés. Ritka: vasculitis. Légzőrendszeri, mellkasi és mediastinalis betegségek és tünetek Gyakori: dyspnoe, stridor Emésztőrendszeri betegségek és tünetek Ritka: hányinger. Nagyon ritka: pseudomembranosus enterocolitis. A bőr és a bőr alatti szövet betegségei és tünetei Gyakori: exanthema és nyálkahártya-gyulladás, pruritus, urticaria. Nagyon ritka: exfoliativ dermatitis, Stevens-Johnson szindróma, Lyell-szindróma, lineáris IgA bullosus dermatosis. Vese- és húgyúti betegségek és tünetek Gyakori: elsősorban a szérum kreatininszint emelkedésben megnyilvánuló veseelégtelenség. Ritka: interstitialis nephritis, akut veseelégtelenség Általános tünetek, az alkalmazás helyén fellépő reakciók Gyakori: phlebitis, a felsőtest- és az arc kipirulása. Ritka: gyógyszerláz, hidegrázás. A mellkas és a hát izmainak fájdalma. Az infúzióval kapcsolatos események Gyors infúzió alatt vagy után anafilaktoid reakció alakulhat ki, beleértve hypotensio, dyspnoe, urticaria vagy pruritus. Előfordulhat a felső testfél kipirulása (ún. „red man” szindróma), a mellkas vagy a hátizomzat fájdalma és spazmusa. Ezek a reakciók az adagolás leállítását követően általában 20 perc és 2 óra közötti időtartamon belül megszűnnek. A vankomicint lassan kell infundálni (legalább 60 percig – lásd a 4.4 pontban). Ototoxicitásról, amely lehet reverzíbilis vagy maradandó, elsősorban a nagy dózisokkal kezelt betegeknél, halláscsökkenésben szenvedőknél és egyéb ototoxikus szereket, pl. aminoglikozidokat alkalmazóknál számoltak be. Feltételezett mellékhatások bejelentése A gyógyszer engedélyezését követően lényeges a feltételezett mellékhatások bejelentése, mert ez fontos eszköze annak, hogy a gyógyszer előny/kockázat profilját folyamatosan figyelemmel lehessen kísérni. Az egészségügyi szakembereket kérjük, hogy jelentsék be a feltételezett mellékhatásokat a hatóság részére az V. függelékben található elérhetőségek valamelyikén keresztül.

Interakciók:
Vankomicin és anesztetikumok egyidejű alkalmazása erythema, hisztaminszerű bőrpír és anafilaktoid reakciók kialakulásával hozható összefüggésbe. Az infúzió által előidézett nemkívánatos események gyakorisága nő, ha egyidejűleg anesztetikumot is adnak. Ezek előfordulási gyakorisága a minimálisra csökkenthető, ha az anesztézia bevezetése előtt a vankomicint 60 perces infúzióban adják. Egyéb potenciálisan ototoxikus, neurotoxikus vagy nefrotoxikus gyógyszerek, pl. amfotericin B, aminoglikozidok, bacitracin, polimixin B, kolisztin, viomicin vagy ciszplatin egyidejű, vagy a vankomicint követő szisztémás, illetve lokális alkalmazása szoros monitorozást igényelnek. Vankomicin és neuromuscularis blokkolók egyidejű alkalmazása esetén fokozódik a neuromuscularis blokád előfordulásának lehetősége.

Figyelmeztetések:
A gyors (pl. néhány percen belüli) bolus beadás fokozott hypotensióval hozható összefüggésbe, beleértve a sokkot, ritkán a szívmegállást, a hisztaminszerű reakciókat, valamint a maculopapulosus, illetve erythematosus bőrkiütéseket („red man” szindróma, valamint a „red neck” szindróma) is. A vankomicint hígított oldatban, 60 percnél nem kevesebb idő alatt beadott infúzióban kell alkalmazni a gyors infundálással kapcsolatos mellékhatások elkerülése érdekében. Az infúzió leállítása rendszerint az ilyen reakciók gyors megszűnését eredményezi (lásd 4.2 és 4.8 pontok). A vankomicint a lehetséges ototoxicitása és nefrotoxicitása miatt veseelégtelenségben szenvedő betegeknél kellő óvatossággal kell alkalmazni, és a dózist a vesekárosodás mértéke szerint kell csökkenteni. A toxicitás kockázata magas vérszint vagy tartós kezelés esetén jelentősen megnő. Ezért a vérszinteket és a veseműködést rendszeresen ellenőrizni kell. A vankomicin alkalmazása az előzőleg halláscsökkenéssel kezelt betegeknél is kerülendő. Amennyiben a készítmény ilyen betegeknél kerül alkalmazásra, a dózist - ha lehetséges - a vérszint rendszeres ellenőrzésével kell megfelelő szinten tartani. A süketséget fülzúgás (tinnitus) előzheti meg. Az időskorú betegek hajlamosabbak a halláskárosodásra. Egyéb antibiotikumokkal szerzett tapasztalatok alapján arra lehet következtetni, hogy a hallásvesztés a kezelés felfüggesztése ellenére is tovább progrediál. Gyermekek és serdülők Koraszülötteknél és újszülötteknél célszerű a kívánt vankomicin‑szérumkoncentráció meghatározása. Gyermekeknél vankomicin és anesztetikumok egyidejű alkalmazása erythemához és hisztaminszerű bőrpírhoz vezethet. Alkalmazása idősebbeknél A glomeruláris filtráció korral járó természetes csökkenése a vankomicin emelkedett szérumkoncentrációjához vezethet, ha a dózist nem állítják be megfelelő módon (lásd 4.2 pont) Elővigyázatossági intézkedések Tartós alkalmazás során a vankomicin vérszintjének rendszeres monitorozása szükséges, főként a vesefunkció károsodásban vagy halláscsökkenésben szenvedő betegeknél, csakúgy, mint azoknál, akik egyidejűleg nefrotoxikus vagy ototoxikus gyógyszereket is kapnak. A dózist a szérumszintek alapján kell beállítani. A vérszint-értékeket monitorozni kell, valamint a veseműködés rendszeres monitorozása is javasolt. Eleve károsodott vesefunkciójú betegeknél és 60 évesnél idősebb egyéneknél sorozatos hallásfunkciós vizsgálatot és vankomicinszint ellenőrző teszteket kell végezni. A készítménnyel kezelt minden betegnél rendszeres hematológiai- és vizeletvizsgálat, valamint vesefunkciós vizsgálatok elvégzése szükséges. A vankomicin erős mértékben szövetirritáló hatású, és necrosist idéz elő az intramuscularis injekció beadásának helyén. Az infúziót intravénásan kell beadni. Az injekció helyén fájdalom, illetve thrombophlebitis fordul elő sok vankomicinnel kezelt betegnél, alkalmanként súlyos reakciók is. A thrombophlebitis gyakorisága és súlyossága a minimálisra csökkenthető, ha a készítményt lassan, hígított oldatként (2,5-5,0 g/l), és az infúzió beadásának helyét változtatva adják be. A vankomicin tartós alkalmazása nem érzékeny mikroorganizmusok elszaporodásához vezethet. Elengedhetetlen a beteg szoros megfigyelése. Amennyiben felülfertőzés következik be a kezelés során, megfelelő intézkedéseket kell tenni. Intravénás vankomicinnel kezelt betegeknél ritkán beszámoltak C. difficile által előidézett pseudomembranosus colitis kialakulásáról. Mivel túlérzékenységi keresztreakciókról beszámoltak, a vankomicin csak kellő körültekintés mellett adható az igazoltan teikoplanin túlérzékenységben szenvedő betegeknek. Terhesség Terhes nők körében történő alkalmazásra nincs megfelelő adat a vankomicin biztonságossága tekintetében. Az állatokkal végzett reprodukciós toxicitás vizsgálatok nem utalnak az embrió, a foetus fejlődésére vagy a gesztációs periódusra gyakorolt hatásra (lásd 5.3 pont). A vankomicin azonban átjut a placentán, így az embrionális és neonatális ototoxicitás és nefrotoxicitás esetleges kockázata nem zárható ki, ezért a vankomicint terhességben nem szabad alkalmazni, kivéve, ha az egyértelműen indokolt, és akkor is csak a kockázat/előny alapos mérlegelése után adható. Szoptatás A vankomicin kiválasztódik az emberi anyatejbe, ezért a készítmény szoptatás alatt csak akkor adható, ha egyéb antibiotikumokkal nem érhető el megfelelő eredmény. A csecsemőnél jelentkező potenciális mellékhatások (a bélflórában bekövetkező hasmenéssel járó zavarok, élesztőgombaszerű gombák kolonizációja, és esetleg szenzibilizáció) miatt kellő körültekintés szükséges, amikor a vankomicint szoptató anyáknál alkalmazzák. Az orvosnak kell döntenie a szoptatás leállításáról, figyelembe véve a gyógyszer fontosságát a szoptató anya számára. Szupportív terápia szükséges a glomeruláris filtráció fenntartása mellett. A vankomicin hemodialízissel vagy peritoneális dialízissel csak kismértékben távolítható el a szervezetből. Amberlite XAD-4 gyantával végzett hemoperfúzió – a jelentések szerint.– csak korlátozott eredménnyel járt.

Farmakodinámia:
Farmakoterápiás csoport: Egyéb antibakteriális szerek, glikopeptid antibiotikumok. ATC kód: J01XA01 Hatásmechanizmus A vankomicin egy triciklikus glikopeptid antibiotikum, amely az érzékeny baktériumok sejtfalának bioszintézisét gátolja azzal, hogy nagy affinitással kötődik a sejtfal prekurzor egységének D‑alanil‑D‑alanin végéhez. A gyógyszer az osztódó mikroorganizmusokra baktericid hatású. PK/PD összefüggés A vankomicin hatását időtől függőnek tartják. Rezisztencia mechanizmus A glikopeptidekkel szembeni szerzett rezisztencia Enterococcusok esetében a leggyakoribb, és különböző van génkomplexek megszerzésén alapszik, amelyek a D‑alanil‑D‑alanin célpont D‑alanil‑D‑laktátra vagy D‑alanil‑D‑szerinre való módosulásáért felelősek, mivel ez utóbbiakhoz a vankomicin csupán kismértékben kötődik. Beszámoltak teikoplaninnal létrejövő keresztrezisztenciáról néhány gén esetén. Van gének ritkán fordulnak elő a Staphylococcus aureus-ban, amelyben a sejtfal szerkezetének eltérései a leginkább heterogén jelleggel bíró „mérsékelt” érzékenységben nyilvánulnak meg. Érzékenység A vankomicin főként Gram-pozitív baktériumokkal szemben hatásos, ezek a Staphylococcusok, Streptococcusok, Enterococcusok, Pneumococcusok, Clostridiumok és Diphtheroidok. A Gram‑negatív baktériumok rezisztensek. A kiválasztott fajokra vonatkozó szerzett rezisztencia előfordulása földrajzilag és az időben eltérő lehet, emiatt fontos a helyi rezisztenciára vonatkozó adatok ismerete, különösen, ha súlyos fertőzést kezelnek. Ha szükséges, szakértő tanácsát kell kérni azokban az esetekben, amikor a helyi rezisztencia prevalenciája miatt a készítmény alkalmazása – legalábbis bizonyos fertőzésekben – megkérdőjelezhető.

Farmakokinetika:
Felszívódás A vankomicin szisztémás fertőzések intravénás kezelésére szolgál. Normális veseműködésű betegeknél intravénás infúzióban többször adott 1 g-os dózisok (15 mg/kg) 60 perc alatt beadva azonnal megmérve, a beadás után 2, ill. 11 órával 50-60 mikrogramm/ml, 20‑25 mikrogramm/ml és 5‑10 mikrogramm/ml átlagos plazmakoncentrációt eredményeznek. Intravénás infúzióban többször adott 500 mg-os dózisok 30 perc alatt beadva azonnal megmérve, a beadás után 2, ill. 6 órával 40-50 mg/l, 19-20 mg/l és 10-11 mg/l átlagos plazmakoncentrációt eredményeznek. A többszörös dózisok után mért plazmakoncentrációk megegyeznek az egyszeres dózis beadását követően mért koncentrációval. A nagy polaritású vankomicin per os adást követően gyakorlatilag nem abszorbeálódik. Per os adás után aktív formában a székletben jelenik meg, ezért megfelelő kemoterapeutikum pseudomembranosus colitis és Staphylococcus által okozott colitis kezelésére. Eloszlás A vankomicin 10 mg/ml-100 mg/l plazmakoncentrációk mellett körülbelül 30-55%-ban kötődik a plazmafehérjékhez, amelyet utrafiltrációs méréssel mutattak ki. A vankomicin-klorid intravénás adás után gátló koncentrációt találtak pleurálisan, pericardialisan, az ascitesben és a sinovialis folyadékban, a vizeletben, valamint a peritoneális dialízisfolyadékban és az atrialis appendix szöveti állományában. Gyulladással nem járó meningitis esetén a vankomicin csak kismértékben jut át a vér-agygáton. Elimináció Normál veseműködésű betegeknél a vankomicin eliminációs felezési ideje 4-6 óra. Az első 24 órában a beadott dózisnak csak mintegy 80%-a választódik ki glomeruláris filtrációval a vizeletbe. Vesefunkció-csökkenés késlelteti a vankomicin eliminációját. Veseműködés hiánya esetén a felezési idő 7,5 nap. A hatóanyag csak kismértékben metabolizálódik. Peritonealis dialízis során az intraperitoneálisan beadott vankomicinnek csak kb. 35-65%-a abszorbeálódik szisztémásan az első 6 órában. A peritoneálisan beadott 30 mg/ttkg vankomicin körülbelül 8 mg/l szérumkoncentrációt eredményez. Habár a vankomicin hemodialízissel vagy peritoneális dialízissel nem eliminálódik megfelelő mértékben, a hemoperfúziót vagy hemofiltrációt követően a vankomicin-clearance emelkedéséről számoltak be. Az életkor előrehaladtával a vankomicin teljes szisztémás és renális clearance-e csökkenhet.

Minden jog fenntartva © 2015-2018 Parenterális Munkacsoport
Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Központi Kórház és Egyetemi Oktató Kórház Intézeti Gyógyszertár